Najó, lassacskán ez már szánalmas lesz... tényleg csak akkor írok blogot mikor világvége hangulatom van. Ha csak kicsit van rossz kedvem akkor nem, ha meg jó kedvem van akkor végképp semmi. Olyan fura de mindig csak a legpocsékabb hangulatom képes rávenni az írogatásra. Ilyenkor érzem azt hogy bárcsak lenne egy szobám valahol az univerzumban, ami csak az enyém, és ahol akkor, amikor csak akarom üvölthetek. Szeretnék teljes erőmből, a lelkem mélyéről ordítani. Ha már egyszer nem adatik meg egyetlen egy biztos személy sem akinek arról beszélek amiről igazán szeretnék, és aki mindig meghallgat, akkor legalább az indulataimat hadd adjam ki magamból. Az erőszak nem old meg semmit. Ezt már tudjuk; ugyebár, hiszen folyton ezt mondják. De a hang. Talán segítene egy kicsit ha kiabálhatnék kedvemre. Csak egy, hosszú, igazán őszinte kiáltásra vágyom éppen.
Persze ha nem osztok meg másokkal gondolatokat, antiszoc vagyok. Miért is ne. Aki nem beszél az valószínűleg túl zárkózott. Pedig majd megszakadok hogy megoszthassam a lelkem valakivel, vagy valakikkel persze. Úgy érzem a szívem szakad meg attól hogy nem tárhatom ki mások elé amim van. Talán csak én vagyok túl finnyás? És csak én képzelem oda minden más ismerősömnek ezt a bizalmas ismerőst akiről én úgy érzem, nekem nem jutott... Lehet ez a típusú értékes személy valójában olyan ritka mint a fehér holló. Lehet hogy alig akad aki egy ilyen barátot tudhat maga mellett. De mégis... Úgy vágyom rá. Persze ilyenkor aki szeret, vagy kedvel felhördül, hogy ugyan már, mi ez a depressziós duma, hiszen őrá számíthatok, vele mindnet megoszthatok, vele mindent megbeszélhetek. Bennem, ha ilyesmit olvasok az ismerőseim közt, nem merülnek fel ilyen gondolatok. Vagy azért mert az illető nem őszinte és ez lesüt róla, vagy mert tudom, ő is azt érzi amit én. És minek is bizonygatnám hogy a köztünk lévő kapcsolat mélyebb annál mint amilyen? Miért ámítanám magam vagy őt?
Talán csak a búskomor őszi idő teszi, de meglassultam. Mintha az élet bennem megunta volna a jövést-menést. Nem készülök semmi hülyeségre, az ég áldjon meg, ne gondoljon semmi ilyenre. Egyszerűen csak kómába estem. Minden felgyorsult körülöttem, és én csak állok és nézem, hogyan rohan és változik minden. Nem tudnak lázbahozni olyan dolgok amik régen igen. Nem minden persze, de sokminden nem. Egyfolytában szabadulni vágyom. Mintha valami nem lenne rendben az életemmel. Olyan mintha várnék valamire, már kicsi korom óta, és talán kapisgálom is mit kellene tennem ahhoz hogy elérjem, de mégsem érzem magamban az erőt hozzá hogy akár megmoccanjak.
Valaki, adjon egy hatalmas energiaátömlesztést...
Mert így még ahhoz sincsen erőm, hogy megőrizzem azt, ami már az enyém... És ki tudja mi lesz akkor, ha elveszítem...
Persze ha nem osztok meg másokkal gondolatokat, antiszoc vagyok. Miért is ne. Aki nem beszél az valószínűleg túl zárkózott. Pedig majd megszakadok hogy megoszthassam a lelkem valakivel, vagy valakikkel persze. Úgy érzem a szívem szakad meg attól hogy nem tárhatom ki mások elé amim van. Talán csak én vagyok túl finnyás? És csak én képzelem oda minden más ismerősömnek ezt a bizalmas ismerőst akiről én úgy érzem, nekem nem jutott... Lehet ez a típusú értékes személy valójában olyan ritka mint a fehér holló. Lehet hogy alig akad aki egy ilyen barátot tudhat maga mellett. De mégis... Úgy vágyom rá. Persze ilyenkor aki szeret, vagy kedvel felhördül, hogy ugyan már, mi ez a depressziós duma, hiszen őrá számíthatok, vele mindnet megoszthatok, vele mindent megbeszélhetek. Bennem, ha ilyesmit olvasok az ismerőseim közt, nem merülnek fel ilyen gondolatok. Vagy azért mert az illető nem őszinte és ez lesüt róla, vagy mert tudom, ő is azt érzi amit én. És minek is bizonygatnám hogy a köztünk lévő kapcsolat mélyebb annál mint amilyen? Miért ámítanám magam vagy őt?
Talán csak a búskomor őszi idő teszi, de meglassultam. Mintha az élet bennem megunta volna a jövést-menést. Nem készülök semmi hülyeségre, az ég áldjon meg, ne gondoljon semmi ilyenre. Egyszerűen csak kómába estem. Minden felgyorsult körülöttem, és én csak állok és nézem, hogyan rohan és változik minden. Nem tudnak lázbahozni olyan dolgok amik régen igen. Nem minden persze, de sokminden nem. Egyfolytában szabadulni vágyom. Mintha valami nem lenne rendben az életemmel. Olyan mintha várnék valamire, már kicsi korom óta, és talán kapisgálom is mit kellene tennem ahhoz hogy elérjem, de mégsem érzem magamban az erőt hozzá hogy akár megmoccanjak.
Valaki, adjon egy hatalmas energiaátömlesztést...
Mert így még ahhoz sincsen erőm, hogy megőrizzem azt, ami már az enyém... És ki tudja mi lesz akkor, ha elveszítem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése