Hajjaj rossz kedvem van...
Írhatnám a még ennél is kihaltabb tumblr-re is, mert hogy az is van ám nekem, és hivatkozhatnék arra hogy bármit mondhatok hisz a kutya nem fogja ezt elolvasni de azt hiszem már nem érdekel látja e ezt valaki vagy sem, egyszerűen írhatnékom van és kész. A helyzet az hogy piszok szar nyaram volt. Nagyon sok tervem volt, szép elképzelésekkel, és bár mondhatnám hogy milyen naiv voltam, mégsem teszem mert nem bántam meg hogy optimista voltam. Na persze ettől a csalódások nem fájnak kevésbé.
Nem nagyon fogok most úgy tervezgetni és szerkesztgetni meg óvatosan fogalmazgatni hogy ne untassak senkit, ha valaki már úgyis rávette magát... szóval a felvételiről nincs sok kedvem beszélni.
Tudtam hogy nem túl valószínű hogy felvesznek elsőre, persze bíztam benne, láttam sok jót is de hát na, azért nem voltam a legrosszabbak közt. Vannak barátaim és ismerőseim akik viszonylag otthonosabban mozognak ezekben a "művészkedős" körökben ahogy azt hozzá nem értő ismerőseim szokták nevezni, én mégis ez utóbbi népesebb csoportnak a véleményeit hallottam gyakrabban, akik nem tudván persze hogy hogy is működnek itt a dolgok egyszerűen flegma intéssel letudták kételkedéseim annyival hogy "téged úgyis felvesznek". Aki hiszékeny ebbe könnyen beleéli magát, és tény hogy nem szerettem mikor ezt mondták és kértem is hogy ne tegyék természetesen ha sokat hallja az ember, akaratlanul is elkezdi a gondolat befészkelni magát az agyába. No de már mindegy, a lényeg hogy nem vettek fel.
És ez az alternatíva nem is aggasztott olyan nagyon addig a pontig amíg be nem következett, és fájón, de szembe kellett néznem a szörnyű igazsággal hogy igen, valamit kezdenem kell magammal, de a tartalék terveim nem tűntek túl ígéretesnek... Annyi helyről hallottam hogy mennem kéne valami okj-s suliba amihez persze nincs kedvem, illetve az általuk oktatott tárgyakhoz nincs, merthogy volna olyasmi amihez viszont lenne de az persze nincs okj-s iskolákban, csak kemény sokszázezrekért azoknak a gazdagoknak akik nem tudnak mihez kezdeni a sok idejükkel... Szomorú... Az önálló munka reménye is elszállt mikor a kedvenc amerikai megrendelőm tényleg belassította a rendelések menetét, havi két képre szűkítve az igényeit és így költségvetésemet. Ergo a Pestre költözési tervem is kudarcba fulladt. Ami már csak azért is tragikum a számomra mert (persze nem akarok gonosz lenni de ha szar kedvem van hát szar kedvem van és vállalnom kell a kockázatot hogy ebből még bajom lesz később de hajnali 2 van és nem érdekel) bár legtöbb osztály-, és évfolyamtársam sosem volt annak a nagyon keményen tanuló, céltudatos típusnak, mégis szinte kivétel nélkül mindenki bejutott valamelyik egyetemre vagy főiskolára amelyikre szeretett volna, Pestre és Debrecenbe való költözködés hatalmas áradatát indítva el ezzel ismerőseim körében. Az elmúlt egy hónapban megszámlálhatatlanul sok (annyira azért nem mert annyi ismerősöm sajnos nincs) postot és kommentet olvashattam például facebookon, mind azzal a számomra kellemetlen emlékeztető funkcióval hogy ÉN viszont nem költözöm sehova. Sőt, korlátozott anyagi helyzetem miatt még az is veszélyben van hogy olyan gyakran sem láthatom a barátomat ami eddig sem volt sűrűnek mondható... Csodás, mondhatom csodás. És persze, rohadt unalmasan hangzik a következő elcsépelt mondat de a világ mintha egyszerre ellenem fordult volna, de most nagyon. Már jó pár éve sanyargat így is szüleim válásának okán, valamint a tudattal illetve feltételezéssel hogy tényleg bennem van a hiba amiért nem bírok beilleszkedni egyetlen komolyabb létszámmal büszkélkedő közösségbe sem, de a közelmúlt eseményei ezt az általános érzést egyre csak erősítették. Se suli, se lakás, se rendes munka, se kellemes családi környezet, se a szerelem állandó gondoskodó közelsége, se barátok, és egyre kevesebb kilátás hajdani kirobbanó optimizmusom gondtalan napjaira... Úgy érzem vesztettem.
Hihetetlenül patetikus, orbitális vesztesnek érzem magam... Ha ezt kedves rosszakaróim olvasnák most elégedetten tehetik össze kezüket, és démoni vonással arcukon, megnyalnák ajkukat a győzelem mámorában fürödve: "ezaz".
Nem mondom hogy csak szar dolgok történtek velem, dehogyis. Azért nem vagyok emo, vagy más hasonló önsajnálatban dagonyázó álszent, de sajnos az emberi természet hajlamos arra az önpusztító beállítottságra hogy a negatív élményeket jobban megőrizze és magában tartsa.
Szóval igen. Olyan érzés ez mintha sorra vesztettem volna el minden csatát, nagyot és kicsit, jelentőségteljeset és abszolút jelentéktelent, mely ebben a kontextusban ugyancsak kellő mennyiségű negatív érzelemmel járt. Ilyenkor nem tud számítani hogy milyen értékeid vannak, nem tudsz örülni a sikereidnek, és eltörpül minden kellemes emlék ami valaha is át tudta melengetni szánalmasan reszkető kis szíved. Nem marad meg benned semmi jó, pont mint egy csúnya betegségnél az étel. Múló pillanatig hat csak, talán csak egy soványka mosoly árválkodik az arcodon addig a pár percig míg úgy érzed okot kaptál rá de aztán nyomtalanul eltűnik a sötétben.
Gyűlölöm ezt. Sorra lopják be magukat a fejembe az olyan ocsmány és álságos gondolatok amiket szégyellnék bármikor is a számra venni, mert még így, ebben az állapotban is tudom hogy nem őszinték és nem igaziak. De akkor sem tehetek ellenük semmit. És ez megrémiszt.
Nem kérem senkitől hogy mentsem meg, mert nekem sincs ötletem hogy hogyan lehetne, hogy mi segítene rajtam, a csodát leszámítva persze. Úgy érzem nincs ami kellő erővel bírna most ahhoz hogy kimozdítson ebből a sárból. Szégyellem is magam érte. Nem tudok megbékélni magammal. Talán saját magamat árultam el...
Vagy én, vagy az egész világ, egyesével nincs értelme nekiállnom elemezgetni hogy kivel miért és hogyan van bajom, és nem is lenne fair hisz senki sem tökéletes.
De valamit akkor is kezdenem kell magammal, mert úgy érzem most csak lógok a levegőben. Lógok, sodródok, mindenről lekések, és semmibe sincs elég erőm belekapaszkodni. Mintha takarékra került volna minden álmom, ábrándom és vágyam, szinte semmi sem hoz lázba, és mintha egyre kevesebb dologra reagálnék megfelelően. A túlzott érzelem-visszafojtás következtében való egyre gyakoribb elérzékenyülés és a szinte indokolatlan sírásról már ne is beszéljünk.
Ebben az állapotban a legkisebb kilengést is kisebb katasztrófának érzem, a kicsi csalódások is komoly traumát tudnak okozni, egyetlen rossz szó elég ahhoz hogy mindent sokkal sötétebben lássak.
El akarok menekülni. Vagy, nem is tudom... Nem tudom mi hozhatna rendbe... Ami már egyszer elromlott... sok dolog már sosem lehet a régi, amikről pedig már kiskoromban biztosan meg tudtam állapítani hogy boldogságom biztos alapját képezik. Mint a nyugodt, harmonikus család, a megértő és önfeláldozó barátok, az önmagamba vetett hitem és bizalmam, de ez mind eltűnt, és akárhogy is szépítem, nincs többé.
Csak tapogatózom a sötétben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése