Melankólia...

Najó, lassacskán ez már szánalmas lesz... tényleg csak akkor írok blogot mikor világvége hangulatom van. Ha csak kicsit van rossz kedvem akkor nem, ha meg jó kedvem van akkor végképp semmi. Olyan fura de mindig csak a legpocsékabb hangulatom képes rávenni az írogatásra. Ilyenkor érzem azt hogy bárcsak lenne egy szobám valahol az univerzumban, ami csak az enyém, és ahol akkor, amikor csak akarom üvölthetek. Szeretnék teljes erőmből, a lelkem mélyéről ordítani. Ha már egyszer nem adatik meg egyetlen egy biztos személy sem akinek arról beszélek amiről igazán szeretnék, és aki mindig meghallgat, akkor legalább az indulataimat hadd adjam ki magamból. Az erőszak nem old meg semmit. Ezt már tudjuk; ugyebár, hiszen folyton ezt mondják. De a hang. Talán segítene egy kicsit ha kiabálhatnék kedvemre. Csak egy, hosszú, igazán őszinte kiáltásra vágyom éppen.
Persze ha nem osztok meg másokkal gondolatokat, antiszoc vagyok. Miért is ne. Aki nem beszél az valószínűleg túl zárkózott. Pedig majd megszakadok hogy megoszthassam a lelkem valakivel, vagy valakikkel persze. Úgy érzem a szívem szakad meg attól hogy nem tárhatom ki mások elé amim van. Talán csak én vagyok túl finnyás? És csak én képzelem oda minden más ismerősömnek ezt a bizalmas ismerőst akiről én úgy érzem, nekem nem jutott... Lehet ez a típusú értékes személy valójában olyan ritka mint a fehér holló. Lehet hogy alig akad aki egy ilyen barátot tudhat maga mellett. De mégis... Úgy vágyom rá. Persze ilyenkor aki szeret, vagy kedvel felhördül, hogy ugyan már, mi ez a depressziós duma, hiszen őrá számíthatok, vele mindnet megoszthatok, vele mindent megbeszélhetek. Bennem, ha ilyesmit olvasok az ismerőseim közt, nem merülnek fel ilyen gondolatok. Vagy azért mert az illető nem őszinte és ez lesüt róla, vagy mert tudom, ő is azt érzi amit én. És minek is bizonygatnám hogy a köztünk lévő kapcsolat mélyebb annál mint amilyen? Miért ámítanám magam vagy őt?
Talán csak a búskomor őszi idő teszi, de meglassultam. Mintha az élet bennem megunta volna a jövést-menést. Nem készülök semmi hülyeségre, az ég áldjon meg, ne gondoljon semmi ilyenre. Egyszerűen csak kómába estem. Minden felgyorsult körülöttem, és én csak állok és nézem, hogyan rohan és változik minden. Nem tudnak lázbahozni olyan dolgok amik régen igen. Nem minden persze, de sokminden nem. Egyfolytában szabadulni vágyom. Mintha valami nem lenne rendben az életemmel. Olyan mintha várnék valamire, már kicsi korom óta, és talán kapisgálom is mit kellene tennem ahhoz hogy elérjem, de mégsem érzem magamban az erőt hozzá hogy akár megmoccanjak.
Valaki, adjon egy hatalmas energiaátömlesztést...

Mert így még ahhoz sincsen erőm, hogy megőrizzem azt, ami már az enyém... És ki tudja mi lesz akkor,   ha elveszítem...

Kellemetlen gondolatok...

Hajjaj rossz kedvem van...
Írhatnám a még ennél is kihaltabb tumblr-re is, mert hogy az is van ám nekem, és hivatkozhatnék arra hogy bármit mondhatok hisz a kutya nem fogja ezt elolvasni de azt hiszem már nem érdekel látja e ezt valaki vagy sem, egyszerűen írhatnékom van és kész. A helyzet az hogy piszok szar nyaram volt. Nagyon sok tervem volt, szép elképzelésekkel, és bár mondhatnám hogy milyen naiv voltam, mégsem teszem mert nem bántam meg hogy optimista voltam. Na persze ettől a csalódások nem fájnak kevésbé.
Nem nagyon fogok most úgy tervezgetni és szerkesztgetni meg óvatosan fogalmazgatni hogy ne untassak senkit, ha valaki már úgyis rávette magát... szóval a felvételiről nincs sok kedvem beszélni.
Tudtam hogy nem túl valószínű hogy felvesznek elsőre, persze bíztam benne, láttam sok jót is de hát na, azért nem voltam a legrosszabbak közt. Vannak barátaim és ismerőseim akik viszonylag otthonosabban mozognak ezekben a "művészkedős" körökben ahogy azt hozzá nem értő ismerőseim szokták nevezni, én mégis ez utóbbi népesebb csoportnak a véleményeit hallottam gyakrabban, akik nem tudván persze hogy hogy is működnek itt a dolgok egyszerűen flegma intéssel letudták kételkedéseim annyival hogy "téged úgyis felvesznek". Aki hiszékeny ebbe könnyen beleéli magát, és tény hogy nem szerettem mikor ezt mondták és kértem is hogy ne tegyék természetesen ha sokat hallja az ember, akaratlanul is elkezdi a gondolat befészkelni magát az agyába. No de már mindegy, a lényeg hogy nem vettek fel.
És ez az alternatíva nem is aggasztott olyan nagyon addig a pontig amíg be nem következett, és fájón, de szembe kellett néznem a szörnyű igazsággal hogy igen, valamit kezdenem kell magammal, de a tartalék terveim nem tűntek túl ígéretesnek... Annyi helyről hallottam hogy mennem kéne valami okj-s suliba amihez persze nincs kedvem, illetve az általuk oktatott tárgyakhoz nincs, merthogy volna olyasmi amihez viszont lenne de az persze nincs okj-s iskolákban, csak kemény sokszázezrekért azoknak a gazdagoknak akik nem tudnak mihez kezdeni a sok idejükkel... Szomorú... Az önálló munka reménye is elszállt mikor a kedvenc amerikai megrendelőm tényleg belassította a rendelések menetét, havi két képre szűkítve az igényeit és így költségvetésemet. Ergo a Pestre költözési tervem is kudarcba fulladt. Ami már csak azért is tragikum a számomra mert (persze nem akarok gonosz lenni de ha szar kedvem van hát szar kedvem van és vállalnom kell a kockázatot hogy ebből még bajom lesz később de hajnali 2 van és nem érdekel) bár legtöbb osztály-, és évfolyamtársam sosem volt annak a nagyon keményen tanuló, céltudatos típusnak, mégis szinte kivétel nélkül mindenki bejutott valamelyik egyetemre vagy főiskolára amelyikre szeretett volna, Pestre és Debrecenbe való költözködés hatalmas áradatát indítva el ezzel ismerőseim körében. Az elmúlt egy hónapban megszámlálhatatlanul sok (annyira azért nem mert annyi ismerősöm sajnos nincs) postot és kommentet olvashattam például facebookon, mind azzal a számomra kellemetlen emlékeztető funkcióval hogy ÉN viszont nem költözöm sehova. Sőt, korlátozott anyagi helyzetem miatt még az is veszélyben van hogy olyan gyakran sem láthatom a barátomat ami eddig sem volt sűrűnek mondható... Csodás, mondhatom csodás. És persze, rohadt unalmasan hangzik a következő elcsépelt mondat de a világ mintha egyszerre ellenem fordult volna, de most nagyon. Már jó pár éve sanyargat így is szüleim válásának okán, valamint a tudattal illetve feltételezéssel hogy tényleg bennem van a hiba amiért nem bírok beilleszkedni egyetlen komolyabb létszámmal büszkélkedő közösségbe sem, de a közelmúlt eseményei ezt az általános érzést egyre csak erősítették. Se suli, se lakás, se rendes munka, se kellemes családi környezet, se a szerelem állandó gondoskodó közelsége, se barátok, és egyre kevesebb kilátás hajdani kirobbanó optimizmusom gondtalan napjaira... Úgy érzem vesztettem.
Hihetetlenül patetikus, orbitális vesztesnek érzem magam... Ha ezt kedves rosszakaróim olvasnák most elégedetten tehetik össze kezüket, és démoni vonással arcukon, megnyalnák ajkukat a győzelem mámorában fürödve: "ezaz".
Nem mondom hogy csak szar dolgok történtek velem, dehogyis. Azért nem vagyok emo, vagy más hasonló önsajnálatban dagonyázó álszent, de sajnos az emberi természet hajlamos arra az önpusztító beállítottságra hogy a negatív élményeket jobban megőrizze és magában tartsa.
Szóval igen. Olyan érzés ez mintha sorra vesztettem volna el minden csatát, nagyot és kicsit, jelentőségteljeset és abszolút jelentéktelent, mely ebben a kontextusban ugyancsak kellő mennyiségű negatív érzelemmel járt. Ilyenkor nem tud számítani hogy milyen értékeid vannak, nem tudsz örülni a sikereidnek, és eltörpül minden kellemes emlék ami valaha is át tudta melengetni szánalmasan reszkető kis szíved. Nem marad meg benned semmi jó, pont mint egy csúnya betegségnél az étel. Múló pillanatig hat csak, talán csak egy soványka mosoly árválkodik az arcodon addig a pár percig míg úgy érzed okot kaptál rá de aztán nyomtalanul eltűnik a sötétben.
Gyűlölöm ezt. Sorra lopják be magukat a fejembe az olyan ocsmány és álságos gondolatok amiket szégyellnék bármikor is a számra venni, mert még így, ebben az állapotban is tudom hogy nem őszinték és nem igaziak. De akkor sem tehetek ellenük semmit. És ez megrémiszt.
Nem kérem senkitől hogy mentsem meg, mert nekem sincs ötletem hogy hogyan lehetne, hogy mi segítene rajtam, a csodát leszámítva persze. Úgy érzem nincs ami kellő erővel bírna most ahhoz hogy kimozdítson ebből a sárból. Szégyellem is magam érte. Nem tudok megbékélni magammal. Talán saját magamat árultam el...
Vagy én, vagy az egész világ, egyesével nincs értelme nekiállnom elemezgetni hogy kivel miért és hogyan van bajom, és nem is lenne fair hisz senki sem tökéletes.
De valamit akkor is kezdenem kell magammal, mert úgy érzem most csak lógok a levegőben. Lógok, sodródok, mindenről lekések, és semmibe sincs elég erőm belekapaszkodni. Mintha takarékra került volna minden álmom, ábrándom és vágyam, szinte semmi sem hoz lázba, és mintha egyre kevesebb dologra reagálnék megfelelően. A túlzott érzelem-visszafojtás következtében való egyre gyakoribb elérzékenyülés és a szinte indokolatlan sírásról már ne is beszéljünk.
Ebben az állapotban a legkisebb kilengést is kisebb katasztrófának érzem, a kicsi csalódások is komoly traumát tudnak okozni, egyetlen rossz szó elég ahhoz hogy mindent sokkal sötétebben lássak.
El akarok menekülni. Vagy, nem is tudom... Nem tudom mi hozhatna rendbe... Ami már egyszer elromlott... sok dolog már sosem lehet a régi, amikről pedig már kiskoromban biztosan meg tudtam állapítani hogy boldogságom biztos alapját képezik. Mint a nyugodt, harmonikus család, a megértő és önfeláldozó barátok, az önmagamba vetett hitem és bizalmam, de ez mind eltűnt, és akárhogy is szépítem, nincs többé.
Csak tapogatózom a sötétben...

Sketchdump

Okay, here are some sketches from the past few weeks, mostly wips, some of them will be submitted by themselves too, and some will be finished in digital versions.:)

Which ones are your favourites? 

hmm, should I submit stuffs like this oftener? What do you think? Digital, or traditional techniques are better for me?

Kala Lai

Kala Lai, avian ranger, commission for Michelle Schad

Nina Corel

Nina Corel, half-elven arcanist
character concept for Michelle Schad 

Felvételi - összegzés

Najó, elegem van, most írtam egy tök hosszú bejegyzést é elszállt az egész... Ez nem az én napom. Nagyon röviden: nem jutottam tovább a harmadik fordulóba. És bár azért írok róla blogot hogy ne kelljen mindenkinek egyesével elmesélni minden részletet, szerintem most nem nagyon fogok túl sok ínyencséget közölni. Nincs sok kedvem beszélni róla most, ha nagyon sokan kérdezik majd talán írok, egyébként meg konkrét kérdéseket lehet feltenni tumblr-n meg van formspring-em is. Addigis itt vannak a felvételiképek, vannak fázisok is, majd talán csinálok belőlük egy nagy jpg-t most csak a végleges verziók:

Második portré

Első portré

Első akt

Második akt

"Hogy volt?" kreatív feladat

Egyetemi felvételi - második forduló - 1. nap

Mivel hála a jóságos égnek, vannak páran akik aggódnak értem és drukkolnak a felvételimhez, ezért most napjában többször is felteszik ugyanazt a kérdést: Hogy ment?

Épp ezért, hogy a sokadik ember ne érezze úgy hogy nem értékelem eléggé törődését az unott hangom miatt, úgy döntöttem hogy leblogolom a felvételi menetét, napra lebontva:)

Lássuk csak, korán odaértem a suli elé, ami abból a szempontból nagyon is jó volt hogy rengeteg ismerőssel találkoztam, lévén 5 darab előkészítőt csináltam végig, szinte alig akadt terem ahol nem láttam ismerős arcot. Így hát drága barátnőimmel felfegyverkezve behatoltunk az egyetem grafika tanszékére, és némi keresgélés után elfoglaltuk helyeinket a kijelölt termekben. Én személy szerint az ablak alatt, szorosan a fal mellett foglaltam helyet, ami egy nagyon egyszerű, kicsit talán unalmasan sablonszerű félprofilt eredményezett egyszerű megvilágítással. A másik oldalon egy nagyon érdekes (karakteres) arcú férfi ült be modellnek, akitől én kicsit tartottam volna, mert úgy láttam nem egy egyhelybenülős fajta. Tévedtem, kimondottan jó képek készültek róla, és mint kiderült nagyon rendes is volt. Mi egy talán 50 körüli nőt kaptunk, elég éles vonásokkal, nem mondom hogy nem volt rajta mit rajzolni, sőt, csak valahogy nehezen sikerült elkapnom a karakterét. Reggel 9-től délután 1-ig volt időnk rajzolni, és óránként szünetet tartottunk. Az első órában még egészen tetszett az eredmény,  másodikban kevésbé, átrajzolás, és minden szünet után más koncepcióval álltam elő a kidolgozás menetét illetően. A végeredmény végül nem lett rossz, mondhatni tetszett is, bár nem a legjobb képem. Holnap keresni kéne valami izgalmasabb szöget talán, kicsit több kihívással, volt pl. aki a földre ült és alulnézetből rajzolt. 

Kicsit bekavartak ezzel a pecsételős rendszerrel, ami azt jelenti hogy ma és holnap portrézunk, azután 2 napig aktozunk, pénteken pedig szakfeladat lesz, na most portréból és aktból is 2-2 képet adhatunk be, és ma be kellett diktálnunk hogy 1 vagy 2 képet szeretnénk e beadni. Ugyanis aki még nagyon sehogy se áll valószínűleg nem fog holnap új képet kezdeni, illetve az aki ma már a 3.ba kezdett bele nem hagyja ki a lehetőséget hogy 2 képet is beadhasson. De nálam ugye nem volt lap, reggel kértem egyet Katától, mondván hogy majd holnapra veszek de mivel ma kellett lepecsételtetni, ezért volt egy rohanós köröm az első emeletig hogy kikunyerálhassak mégegy lapot. 

A képpel végeztem, jött a teszt. Ezt szakonként más-más napon írják meg a felvételizők, mi ma írtuk meg. A tájékoztatóban fél óra volt írva, itt elé kötetlen volt a dolog, addig írtuk míg akartuk, nem mintha nagyon szükségem lett volna az időre. Azt kell mondjam ennyi erővel csukott szemmel is tippelgethettem volna, annyira semmit nem tudtam. Laura mesélte hogy tavaly mindenhonnan voltak kérdések, még zenéből is, és hogy nem voltak nehezek. Namármost részemről ez a teszt bukta, és elnézve a többieket, nemsokmindeninek jött be a dolog. Csilla mondogatta hogy nem volt nehéz de mint tudjuk ő okos.:D

Szóval így telte a mai nap, igen részletesen, aki nem bírja végigolvasni annak kiemelgetem a lényegetXD

Puszi mindenkinek, holnap jön az új bejegyzés!

Nagyon röviden:

A rajz ment, a teszt nem.